Megemlékezés az aradi vértanúkról

Az emléknapról

Az 1848–49-es szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel után a császári haditörvényszék ítélete alapján 1849. október 6-án 13 honvéd főtisztet végeztek ki Aradon. Mártírhalálukkal egy napon végezték ki Magyarország első miniszterelnökét is Budapesten.

Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knézićh Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly tábornokok és Lázár Vilmos ezredes, valamint Batthyány Lajos miniszterelnök halálának napja a forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának szimbóluma lett.

A megtorlást követő évtizedben titkos megemlékezéseket tartottak az évfordulón, az 1867-es kiegyezést követően a tiszteletadás formális keretek közé kerülhetett, bár még óvatosan kezelték az osztrák–magyar együttműködés érdekében. Az I. világháború után tovább nőtt az emléknap jelentősége. A kommunista időszakban sem tiltották be, nem volt állami ünnep, de az iskolákban és az újságokban megemlékeztek a vértanúkról, ugyanakkor a megemlékezés hangsúlyai az osztrák terrorra és a beavatkozó orosz csapatok empátiájára helyeződtek.

A rendszerváltozás után a kormány 2001 novemberében nyilvánította nemzeti gyásznappá a 237/2001. (XII.10.) számú Korm. rendeletben. A hagyományok szerint a Kossuth téren félárbocra engedik Magyarország nemzeti lobogóját, majd az egykori miniszterelnök vesztőhelyének színhelyén, a Batthyány-örökmécsesnél gyertyagyújtással, a Fiumei úti Sírkert Nemzeti Emlékhelyen lévő Batthyány-mauzóleumnál pedig koszorúzással emlékeznek a szabadságharc mártírjaira. A középületekre kitűzik a gyászlobogót, az iskolákban megemlékezést tartanak.

(Forrás: https://oktober6.kormany.hu)

Faludy György: Október 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
 és kikericsek kékjei.
 Száz év, s meghaltam volna úgyis-
 vígasztalódott Vécsey.
 Lahner György sírt s a földre nézett,
 Damjanich szekéren feküdt,
 Leiningen felmentő honvédek
 árnyát kereste mindenütt.
 S a táj olyan volt, mint a fácán:
 tarlók, fák vérző foltjai,
 és ők, tarkán, libegve, hátán:
 elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
 is ütötték a dobokat,
 de ő; nem félt, csak arca széle
 vetett rózsálló lobokat.
 Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
 Branyiszkónál nevét az égre
 karcolta kardja, a híres.
 Ez volt Dembinski hadsegéde,
 Abancourt Károly ezredes.
 S mi elfeledtük. A miniszter,
 bár hívták, maradtak egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
 s vénember már nem menekül.
 Leszek bitófán harci zászló,
 ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
 úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
 fröccsen szét érdes csepű vér,
 Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
 Olmützbe vitte a szekér.
 Húszan egy odvas pincelyukban,
 nehéz bilincsben, pipájukkal
 egyensúlyozták magukat:
 így éltek, sakkoztak, dohogtak
 és elmélkedtek, jó urak.
 Kegyelmet vártak s forradalmat,
 áldottak-átkozták a hont
 és írtak vert hadakra verset,
 tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
 olyik megőrült, de az élet
 sodrából mind-mind kiesett.
 Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
 gömbölyödtek a hitvesek.
 S az ország rothadt. A rabságot
 mindjárt megszokta s elfeküdt
 a földön, mint télvízkor vágott,
 rózsás rügyekkel tele bükk.
 E rügyből egy se bontott zászlót:
 a nagy tavaszi láz heve
 kilobbant, múló szalmaláng volt
 vagy átköltözött másfele,
 Londonba, New Yorkba, Turinba
 és hûs lidércként messze táncolt.

Száz év s a magyar börtönéjjel
 nem változott száz év alatt
 Száz év s az első fordulóra
 ébredtetek és lassan róva
 a lépést, méláztatok róla,
 mit hozott Világos, Arad:
 száz év hűséges ingaóra,
 én folytatom járástokat,
 mások járják lépéstetek,
 s míg árnyékunk a kőpadlóra
 hull hány nap, hét és hónap óta!
 s kihúnyunk, pisla mécsesek:
 sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
 Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
 árnyatok felénk integet.

(1950, az ÁVH börtönében)